Emlékeztek még Andorásra a „Halljátok hegyek!”-ből?
- Mi van magával, Gerő bátyám?
- Mi, mi… Mi bajod velem?
- Ett ma valamit?
- Eridj dógodra! Hagyj békén!
- Mi, mi… Mi bajod velem?
- Ett ma valamit?
- Eridj dógodra! Hagyj békén!
Andorás azonban nem hagyta, s addig uzsukálta, míg emberünk kötélnek állt.
- Itt van a közelben egy büfé, Ábris üzemelteti, egy falumbeli.
- Ábris? Nekem is falumbeli! – kiáltott fel meglepetten Gerő.
- Tudom!
- De nagy bölcs vagy! Tudsz mindent?
Közben odaértek a büféhez. Andorás két adag berbécstokányt rendelt kovászos uborkával.
- Itt éppen úgy főznek, mint otthon, majd meglátja Gerő bátyám!
- Inkább hozzál egy kupica erőset!
- Azt nem! – válaszolta a fiatalember keményen – Tudja, nekem is van annyi gondom, bajom, bánatom, hogy néha alig bírom elviselni, de még sem iszom. Nem hiszek a mondókában, melyik így szól: Mit tesz a székely, ha örvend? Pálinkát iszik. S mit tesz, ha bánata van?
- Pálinkát iszik! – vágta rá Gerő.
- Na, lássa, ez az, amiben nem hiszek!
- De hát, milyen bajod lehet neked?
- Nem áll velem szóba egy fehérnép sem!
- Azt ne is bánd!
Ameddig így dobálták a szót, meghozta Ábris a tokányt, s jó étvágyat kívánva, kérdezte mit hozhat még.
- Két fröccsöt! – mondta Andorás, s Gerő szemei felcsillantak.
- Málnafröccsöt! – pontosította a rendelést a fiatalember, társa nagy bánatára.
- Ez aljas kitolás! – háborgott amaz.
- Amit most mondani akarok, azt teljes józanul kell meghallgatnia. Hogy fogja fel jól minden szavamot!
- Mondd hát, hallgatlak!
- Menjünk ki a parkba, s ott elé adom, amit mondani akarok.
Találtak is egy árnyas padot, ahová letelepedve Andorás elmondta, mekkora sok bajt, lelki és egyéb nyomorúságot okozott neki, édesanyjának és édesapjának Gerő.
- Nagy háborúságot okozott kend nekünk a családban.
- Ki vagy te, hogy ilyenekkel állsz elő?
- Andorás, Barta Andorás fia.
- Az-é?
- Lássa, itt élek most a városban. El kellett jőnöm a faluból. Szakmát tanultam, most saját vasas műhelyem van. Három segéddel dolgozom. Készítünk mindent, ami vasból van, patkószegtől a kerti törpéig. De főként vaskapukat, díszes kovácsoltvas kapukat.
- Szép!
- Most szükség lenne egy éjjeliőrre.
- Kutyád nincsen?
- Van, van. Egy kuvasz. A bács fia, Juon adta, aki nem akart tovább pásztorkodni, ott hagyta az apját, s az esztenát. Most itt eszi fene a városban, beállott egy építkezéshez maltert kavarni. Otthonról hozta a kutyát. Becsületes pénzt fizettem érte, egy heti napszám árát.
- S nekem ezzel mi dolgom?
- Mondom! Ember is kell a kutya mellé. Gerő bátyámra gondoltam. Van a műhely mellett egy fűthető helyiség, ott meghúzhatja magát. Éjjeli őr lesz, s ezenfelüli tisztje az udvar tisztántartása, miután befejeztük a munkát. Szóval kap szállást, rendes gúnyát, és ebédet. Azt Ábrtistól kell elhoznia mindünk számára délben egy órakor, kantáros fazékban.
- És ha nem fogadom el?
- Ez az egyetlen esélye. Tőlem mehet a híd alá, s koldulhat a templom előtt, ha hagyja a többi koldus! Ha elfogadja, ember lehet még magából, de nincs többé egy korty ital sem!
- Mégis mit gondolsz, mi vagyok én? Bornemissza János?
Andorás felállt a padról, és vissza se nézve csak ennyit szólt:
- Majd viszek a sírjára virágot!
Gerő nem válaszolt. Segélykérően nézett szét a parkban, hátha valaki bár egy fikarcnyi részvétet mutatna iránta. De mindenki önzően saját magával elfoglalva jött-ment, beszélgetett, kutyát sétáltatott, gyerekre figyelt, vagy csak egyszerűen üldögélt örvendve a friss levegőnek.
- Várj! – ugrott hirtelen talpra, s szaporázott a fiatalember után, aki már jócskán elhaladt.
- Nos? – állt meg Andorás.
- Legyen! Csak mondd meg, mi ez az egész? Hisz’ minden utcasarkon találni három éjjeliőrnek valót is.
- Azért teszem, hogy magát büntessem - nap, mint nap lásson, tudja, hogy tőlem függ az élete, és ne hagyja a lelkiismerete egy percig sem nyugodni. Ez az egyik.
- A másik?
- Hogy vezekeljek! Hogy lássam magát nap, mint nap, tudva mit követett el a családom ellen. Hogy vezekeljek, mert nem tudok apámnak megbocsátani…
Mikor legutóbb találkoztunk vele éppen a városba készült szakmát tanulni. Azóta eltelt jó pár év, s kemény, mokány fiatalember lett belőle. Most ott látjuk a templom lépcsőjén üldögélni egy toprongyos alak társaságában. Régi ismerősünk őkelme is. Nem más, mint Gerő. Lerongyolódott kopott alak, de nem csak a gúnyájára nézvést, hanem az egész, ahogy van. A szemei zavarosak, véreresek, az arca borostás, lerí róla a nyomurúság, az elhanyagoltság.
- Tudom!
- De nagy bölcs vagy! Tudsz mindent?
Közben odaértek a büféhez. Andorás két adag berbécstokányt rendelt kovászos uborkával.
- Itt éppen úgy főznek, mint otthon, majd meglátja Gerő bátyám!
- Inkább hozzál egy kupica erőset!
- Azt nem! – válaszolta a fiatalember keményen – Tudja, nekem is van annyi gondom, bajom, bánatom, hogy néha alig bírom elviselni, de még sem iszom. Nem hiszek a mondókában, melyik így szól: Mit tesz a székely, ha örvend? Pálinkát iszik. S mit tesz, ha bánata van?
- Pálinkát iszik! – vágta rá Gerő.
- Na, lássa, ez az, amiben nem hiszek!
- De hát, milyen bajod lehet neked?
- Nem áll velem szóba egy fehérnép sem!
- Azt ne is bánd!
Ameddig így dobálták a szót, meghozta Ábris a tokányt, s jó étvágyat kívánva, kérdezte mit hozhat még.
- Két fröccsöt! – mondta Andorás, s Gerő szemei felcsillantak.
- Málnafröccsöt! – pontosította a rendelést a fiatalember, társa nagy bánatára.
- Ez aljas kitolás! – háborgott amaz.
- Amit most mondani akarok, azt teljes józanul kell meghallgatnia. Hogy fogja fel jól minden szavamot!
- Mondd hát, hallgatlak!
- Menjünk ki a parkba, s ott elé adom, amit mondani akarok.
Találtak is egy árnyas padot, ahová letelepedve Andorás elmondta, mekkora sok bajt, lelki és egyéb nyomorúságot okozott neki, édesanyjának és édesapjának Gerő.
- Nagy háborúságot okozott kend nekünk a családban.
- Ki vagy te, hogy ilyenekkel állsz elő?
- Andorás, Barta Andorás fia.
- Az-é?
- Lássa, itt élek most a városban. El kellett jőnöm a faluból. Szakmát tanultam, most saját vasas műhelyem van. Három segéddel dolgozom. Készítünk mindent, ami vasból van, patkószegtől a kerti törpéig. De főként vaskapukat, díszes kovácsoltvas kapukat.
- Szép!
- Most szükség lenne egy éjjeliőrre.
- Kutyád nincsen?
- Van, van. Egy kuvasz. A bács fia, Juon adta, aki nem akart tovább pásztorkodni, ott hagyta az apját, s az esztenát. Most itt eszi fene a városban, beállott egy építkezéshez maltert kavarni. Otthonról hozta a kutyát. Becsületes pénzt fizettem érte, egy heti napszám árát.
- S nekem ezzel mi dolgom?
- Mondom! Ember is kell a kutya mellé. Gerő bátyámra gondoltam. Van a műhely mellett egy fűthető helyiség, ott meghúzhatja magát. Éjjeli őr lesz, s ezenfelüli tisztje az udvar tisztántartása, miután befejeztük a munkát. Szóval kap szállást, rendes gúnyát, és ebédet. Azt Ábrtistól kell elhoznia mindünk számára délben egy órakor, kantáros fazékban.
- És ha nem fogadom el?
- Ez az egyetlen esélye. Tőlem mehet a híd alá, s koldulhat a templom előtt, ha hagyja a többi koldus! Ha elfogadja, ember lehet még magából, de nincs többé egy korty ital sem!
- Mégis mit gondolsz, mi vagyok én? Bornemissza János?
Andorás felállt a padról, és vissza se nézve csak ennyit szólt:
- Majd viszek a sírjára virágot!
Gerő nem válaszolt. Segélykérően nézett szét a parkban, hátha valaki bár egy fikarcnyi részvétet mutatna iránta. De mindenki önzően saját magával elfoglalva jött-ment, beszélgetett, kutyát sétáltatott, gyerekre figyelt, vagy csak egyszerűen üldögélt örvendve a friss levegőnek.
- Várj! – ugrott hirtelen talpra, s szaporázott a fiatalember után, aki már jócskán elhaladt.
- Nos? – állt meg Andorás.
- Legyen! Csak mondd meg, mi ez az egész? Hisz’ minden utcasarkon találni három éjjeliőrnek valót is.
- Azért teszem, hogy magát büntessem - nap, mint nap lásson, tudja, hogy tőlem függ az élete, és ne hagyja a lelkiismerete egy percig sem nyugodni. Ez az egyik.
- A másik?
- Hogy vezekeljek! Hogy lássam magát nap, mint nap, tudva mit követett el a családom ellen. Hogy vezekeljek, mert nem tudok apámnak megbocsátani…
Mikor legutóbb találkoztunk vele éppen a városba készült szakmát tanulni. Azóta eltelt jó pár év, s kemény, mokány fiatalember lett belőle. Most ott látjuk a templom lépcsőjén üldögélni egy toprongyos alak társaságában. Régi ismerősünk őkelme is. Nem más, mint Gerő. Lerongyolódott kopott alak, de nem csak a gúnyájára nézvést, hanem az egész, ahogy van. A szemei zavarosak, véreresek, az arca borostás, lerí róla a nyomurúság, az elhanyagoltság.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése